Megnyitja / opening speech: Garami Gréta művészettörténész / art historian
Megnyitó: 2020. November 17. kedd 18:30 óra / Opening: 17th NOVEMBER 2020, TUESDAY at 6:30 PM

Megtekinthető: 2020. november 27-ig; nyitva: kedd – péntek 14 -18 h
On view until 27th november 2020, Tuesday-Friday 2 pm – 6 pm
Art9 Galéria 1092 Budapest, Ráday u. 47. Tel: +36 20 5812879

http://www.art9.hu/#prettyPhoto[Barath_Fabian]/0/

Baráth Fábián – Úton

Baráth Fábián a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán diplomázott 2010-ben. Mesterei Karmó Zoltán és Farkas Ádám voltak. Ma a szolnoki művésztelepen él, és 2014 óta a Szolnoki Bronzszobrászati Szimpózium vezetője, 2019-től pedig a Magyar Szobrász Társaság elnökhelyettese. Szobrai a szolnoki Damjanich János Múzeumban és a Szépművészeti Múzeum Gyűjteményében is megtalálhatók.

Konceptuálisabb irányokat képviselő mestereinek szemléletmódja mellett munkáiban a tradicionális szobrászat jellemzői is visszaköszönnek. A szobrászat hagyományos anyagaival dolgozik, leginkább bronz és vas-szobrokat készít, ahol az anyag érzékelhető-látható materiális tulajdonságai mindig a kifejezést szolgálják. Az alkotói folyamatnak fontos része a mesterségbeli szakértelem: bronz szobrait is, az évezredes múltra visszatekintő viaszveszejtéses eljárással, maga önti. Ugyanakkor munkáiban nyilvánvaló szerepet kap az anyaggal való kísérletezés: az agyag leheletfinom elvékonyításában, roncsolásában, beszakításában rejlő lehetőségek kiaknázása, a véletlen által keltett lyukak, sorják, nyers felületek beépítése. Alkotásai, bár alapvetően absztrakt művek, gyakran állnak a figuralitás határán, kiinduló pontjuk pedig a személyesen megélt élmény és a művészi szubjektum, amely sokszor lírai és moralizáló hangvételű üzenetekben rejtőzik el. 

Baráth Fábián korábbi munkáilátszólag a konstruktivista gondolkodáshoz kapcsolódó, absztrakt elemekből álló alkotások voltak, melyek eközben sokszor élőlényszerűen magasodtak fölfelé, máskor falécekből összetákolt rogyadozó emlékműtervként csavarodtak meg, vagy évszázadok óta víz alatt korhadó hajóroncsokra emlékeztettek. 

A legutóbbi években készített Sztélé sorozatának darabjai is a művészettörténet legősibb emlékoszlopaiból inspirálódtak, azoknak – dicsőséges hőstetteket és közben egész civilizációk végleges eltűnését is megörökítő – egyszerre csillogó és felmart felületeinek megjelenítésével.  Már a sztélék szétmálló, lehántolódó külső felülete mögött is mindig feltűnt a toronyszerű függőleges belső szerkezet, a most kiállítottBábel c. munka pedig már konkrétan utal a bibliai toronyra, és a magát isteni pozícióba helyező ember bukására. A körplasztika olyan, mint egy pszeudo talált tárgy installáció bronzból kiöntve, miközben az egész konstrukció egy ijesztő, lépegető gép-szörny alakját ölti magára, feje helyén egy darálóval, ami maga alá gyűri és bekebelezi az öreg deszkalapokból álló omladozó, mégis az örök körforgás szimbolikáját magán hordozó malomszerű faépítményt.

A kiállításon új irányt képviselnek a festményként falra függesztett, vagy szinte grafikaként, paszpartuszerűen keretezett kisméretű síkplasztikák, melyek geometrikus elemekből építkező, az agyag bronzba dermedt puhaságának hatására egyben organikussá váló, élettel telítődő absztrakt pillanat-kompozíciók. 

AHaikuc. darab a rövid, de velős japán haiku versek eszköz-használatát követi: mindössze két kis egyszerű, magányos forma emelkedik ki a semmiből, egymással szemben, egyszerre jelentéktelen és ugyanakkor végzetes közegben. Az üresen hagyott tér, a kevés motívum, a végletesen besűrített gondolat mégis az életről beszél, és valamiféle múlhatatlan törvényszerűséget fogalmaz meg. Az ikonfestészetből vagy az ókori halottkultuszból is jól ismert arany-fekete kontraszthatás, az elegáns-súlyos ében-acél keret és a bronzfelület szakralizáló fényének ellentéte a transzcendens irányába terelik tovább az értelmezést.

Különös ötvözete a konstruktivista és az ábrázolói vizuális szemléletmódnak aKis rőzsedal című munka is, mely személyes hangú elégikus költeményként a fiatal embert talán először megcsapó halál-gondolat foszlányát is megidézi. A geometrikus elemek között, mintha egy hirtelen fellobbant, gyorsan elégett vagy hamar eloltott tűz maradványait látnánk. Az összeomlott konstrukció hamvai, mint Ady kis rőzsedalai, „füstösek, furcsák, búsak, bíborak”, a gyorsan előjövő, de ugyanolyan gyorsan tova-tűnő gondolat metaforái is. 

Fábián korábbi Fiktív térkép c. sorozatánál már jelen volt egy különleges nézőpont, a madártávlat vagy felülnézet perspektívája, ahonnan értelmezve az absztrakt mű valósághű látvánnyá válik.  Most ugyanez a Hold címet viselő aranyporos felületeken ejtett sebekben, a selyemszerű drapériákat átfúrt lyukakban jelenik meg.  

Jóval drámaibb, és a semmibe vezető fekete lyuk mélységének félelmét hívja elő a beszakadt földsebként tátongó Víznyelő c. munka, ami a korábbi homorú domborművek folytatása. Ennek ellenpárja a kiállított bronz-munkák mellett kivételt jelentő, fehér márványból készült, látványában is klasszikus szépségű, üzenetét tekintve is a tökéletességre és harmóniára utaló tájmetszete,a TeremtésHarmadik napja. 

A Híd c. alkotás a „talált forma” sorozathoz kapcsolódik leginkább, amelyben áthidaló formák szerepeltek asztallap-szerű felső résszel, de a nagyméretű szabadtérbe állított vas-munkák formaképzése is visszaköszön benne: a Tisza-menti, Zagyva-parti öreg ladikok lassú ringatózásának békéje, egykori tulajdonosuk emlékének állandósága, tiszta-egyszerű formáik, lapos-egyeneseik, a felület sík-geometriájának steril szépsége. És bár a plasztika szélesebb oldala összedőlni látszik, a felső felület, mint egy üllőnek, a kovácsműhely legféltettebb darabjának munkalapja – amire a kovácsolandó vasdarabot fektetik – tökéletesen sima, óriási teherbíró-képességű, rendkívül masszív eleme az alkotásnak, az állandó érték szimbolikájának hordozója. 

Ez a tökéletesen simává polírozott felület jelenik meg a szintén biblikus tartalmú Kenyér c. munkában is, ahol a vadon nőtt kődarab rücskös-érdes koszos-szürke felületének mond teljesen ellent a megtört kenyér szakrálisan fénylő, tükröződő aranya. 

Garami Gréta